Szent Piroska Görögkatolikus Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola

Szeptember 1-től Balogh István atya személyében új iskolalelkész támogatja, irányítja diákja-ink lelki életét, koordinálja az iskola hitéletével kapcsolatos eseményeket, rendezvényeket. Arra kértük István atyát, beszéljen kicsit magáról, hogy minden diák, minden szülő minél ha-marabb megismerje a biztató mosolyáról már eddig is sokat mondó István atyát.

Iskolalelkészünk a következőket osztotta meg életével, pályájával, hitével kapcsolatban az olvasókkal: Brassóban, Erdély egyik legszebb szász városában születtem, és részben ott nevelkedtem. Ugyanakkor gyökereim, és legszebb gyermekkori emlékeim a háromszéki Gelencéhez kötődnek. Életem talán a szokásosnál kalandosabb volt. 14 éves koromban határoztam el, hogy pap leszek, és azóta is ennek az isteni hívásnak érzem magam elkötelezve. Gyulafehérváron jártam egy nagyon szigorú fiúközépiskolába, ahol évente csak néhányszor mehettünk haza. Kötelező volt az öltöny viselése, minden nap szentmisével kezdtük, és imádsággal zártuk a napot. Kamaszként nehéz volt ezt megélni, ugyanakkor nagyon sok mindenre megtanított az a négy év. Érettségi után Nagyváradon, Rómában, majd Franciaországban készültem a papságra. Életem egyik legnehezebb szakasza Rómához kötődik, mégis rengeteg kincset és kegyelmet kaptam az „Örök Várostól”. Róma után Franciaországban lettem egyházmegyés kispap, ahol Isten kegyelméből három csodálatos évet tölthettem. Egy évig teljes állású asszisztens-pedagógusként is dolgoztam egy montessori szellemiségű katolikus elemi iskolában, ahol hittant, angolt és történelmet taníthattam. Franciaországhoz nagyon szép emlékek, és mély, igaz barátságok kötnek. Az ottani hívek által ismerkedtem meg Érsek atyával, aki meghívott Magyarországra. Látogatásom során valahogy úgy éreztem, hogy a Jóisten engem ide hív, és szinte azon kaptam magam, hogy már be is költöztem a nyíregyházi papnevelő intézetbe, ahol három évet tölthettem. Az integrálódás nem volt zökkenőmentes. Új közegbe kerülve mindig igyekszem beolvadni a környezetbe, ugyanakkor a korábbi tapasztalatok, élmények és hatások is velem maradnak, amelyeket tovább viszek. Nyíregyházára magammal hoztam az erdélyi székely gyökereket, és a rám ragadt nyugati kultúra, mentalitás elemeit is. Ezek nyomot hagytak bennem, és nem is szeretném levetkőzni őket. Amit külföldön kaptam, azt Nyíregyházán hatványozottan kamatoztathattam. Itt nemcsak a lexikális tudásra, hanem az emberi kapcsolatokra, és az őszinte barátságokra gondolok. Azért is hiszem, hogy a Jóisten akaratából kerültem Nyíregyházára, mert amint beköltöztem a szemináriumba, egy hónap elteltével megismerkedtem (most már) a feleségemmel, aki a lehető legnagyobb ajándék földi életemben. Érsek atya 2025. augusztus 15-i hatállyal Nyíracsádra helyezett lelkipásztori és iskolai kisegítőnek. Hatalmas ajándék számomra, hogy egy ilyen dinamikus egyházközségnek, barátságos és vallásos tanári testületnek, valamint sokszínű háttérrel rendelkező diákoknak szolgálhatok. Viccesen szoktam mondani, amikor megkérdezik, hogyan érzem magam Acsádon, hogy: „ennél csak rosszabb lehet”. Nagy szenvedélyem az opera és a színház. Talán, ha a Jóisten nem a lelkipásztori szolgálatra hívott volna, a színpadot választom… Persze ez csak spekuláció. Nem tudnék úgy élni, hogy ne az Egyházat szolgáljam. Ha a hívekkel, a tanár kollégákkal vagy a diákokkal beszélgetek és foglalkozom, akkor valahogy megszűnik minden nehézség, mert úgy érzem, hogy az Egyházat képviselem, és ezáltal valamiképpen Krisztust is. Ez a lehető legnagyobb kegyelem és boldogság számomra. Nagyon szeretek tanítani. A gyerekek gyakran tartanak tőlem, mert órán határozott és következetes vagyok. Ritkán fordul elő, hogy fel kell emelnem a hangomat, mert a diákok általában tudják, hol a határ. Ugyanakkor idővel megérzik, hogy bízhatnak bennem: megkereshetnek, elmondhatják örömüket és bánatukat. Legalábbis erre törekszem. A lexikális tudást fontosnak tartom, de a hittanóra elsődleges célja szerintem az, hogy a gyerekek valóban megismerjék, ezáltal szeressék, és meg tudják védeni hitüket és az Egyházat. Nagyon örülök, ha a hívek, a gyerekek vagy a kollégák szeretnek – és persze mindenkinek jól esik, ha értékelve és megbecsülve érzi magát –, de nem az a célom, hogy a diákok engem szeressenek, hanem az, hogy a vallásukat.